Elő- és utószavak Balogh József köteteiben

 

Verset olvasok. Balogh József új verseit.

Furcsa szerzet a vers. Azé, aki írja. De azé is, aki olvassa. A jó vers azé, akit megérint, aki vágyik az értelmes szóra, akinek szüksége van rá, mert a vers elmondja, amit az olvasó nem tud elmondani, kimondja, amit nem mer kimondani. Azé, aki gyönyörködik egy-egy képben, aki hallja a szózenét, akinek a szíve egyszercsak a vers ritmusára dobban. Azé, aki évek múlva is leveszi a kötetet a polcról, megkeresi azt a verset, melynek pár sora napok óta zenél a fejében, a szívében. S ha már a kezében tartja, hát újra végigolvassa, mert szomjas a jóra, a szépre, az igazra.

"Magam mélyre ástam,
kút lettem én a kúttalan
sivatag világban" - írja a költő.

Álljunk meg hát e kötet-oázisban, kortyoljunk nagyokat a kút vizéből és friss erőre kapva induljunk tovább a számunkra kimérettetett útra.
A csiga is megy a maga útján - ha elcsigázva, hát elcsigázva - és nem érdekli a "gepárdvilág".

Jóska, szeretem a verseidet!

Füzesi Zsuzsa

„Ezt a kerek erdőt járom én”

Balogh József, a pedagógus, a tankönyvíró, az igric, a költő jól tudja, hogy a legtöbb mesében a történet egy ismétlődő folyamat, és a körforgás közepén ott áll egy fa. E fától indul hős vándorútra, s a körutat végigjárva a fához tér vissza.
Ötvenedik születésnapján – egy számvetésnyi kötettel a kezében – ő is visszatért a fához, hogy szerettei, tisztelői, olvasói társaságában megpihenve, erőt gyűjtve újra vándorútra keljen.

Kedves barátom, tarisznyás társam, hidd el nékem, hogy egy gyönyörű őszelő napon verseiddel ülök szülőfalum kerekerdejének tisztásán, az őrségi fenyvesek közelében, ahol nevelői életutadat kezdted.
A kötetednek címet adó „Őszelő” versed olvasása közben megszólalt egy rigó a (vad)körtefán.
Emlékszel? – A megyét járva az előadóesteken – egyik versed ürügyén – mindig megkérdeztem, hogy miért sír a rigó a körtefán. – Most nem sírt – dalolt!

Verseidet olvasva, a rigó énekét hallgatva, a tölgyfa hatalmas lombkoronáját csodálva úgy éreztem: „bújnék vadvirágban, szaladnék széllel”. S egyszer csak látom:
„A virág egy ágra lelt,
Csöndre az ág, csönd a versre,
Aztán a vers világgá ment,
El a földi végtelenbe.”

Azt kívánom néked, hogy továbbra is kiscsikós kedved leld egy fűszálban; „egy árnyat kínáló fában; egy vigaszt daloló madárban; az érdekek nélküli tisztességben; az értelemben fogant mosolyban; egy meghallgatott imádságban; egy vershez kérezkedő szóban…”
Ha a kerekerdő tisztására, a fa tövéhez újra visszatérsz, mi is ott leszünk.
„Isten álma” kísérjen utadon.

(Pungor) János

A bölcsesség felé

Balogh József verseiben és tárcáiban öt évtized bölcsessége találkozik a hétköznapokkal.
Bölcsesség és hétköznap találkozásakor pedig összevillan ész és akarat, hogy nászukból megértés és megbocsátás szülessék.
Balogh József ma már nemcsak az emberséget, a türelmet, a becsületet, a tisztaságot, a szabadságot óvja, de az írásra is féltve tekint, mint halódó múzeumi tárgyra. Aggódó tekintettel kérdezi: meddig maradsz még velünk, betű, meddig maradsz még velünk, magyar szó és mondat és szólás, Te gyönyörűséges magyar nyelv, mely a mindenséggel vagy viselős?
Az írástudók felelősségét hátán cipelő költő és tanár immár az olvasni tudás felelősségéről is beszél. A közoktatás mindennapos résztvevőjeként látja, hogy ma már nem a könyv a legfontosabb szellem-érték, ma már nem a betűkultúra az, amivel tanítványokat magunk köré gyűjtve lehet gondolkodni az életről, szabadságról s szerelemről.
A költő és a tanár egylényegűvé válik az itt következő szövegekben, s talán most forrt össze igazán és visszavonhatatlanul a két szerep, épp akkor, amikor a gondolkodó lélek kettőssége műfajokban elkülönítve is megmutatkozik: hisz a verset inkább a költő írja, a tárcát talán inkább a tanár.
A megértésért aggódó – hisz a betű, a szó értése a másik ember megértését jelenti –, a mindannyiunkért egyenként felelősséget érző ember csendes-szelíd szavai bizonnyal a bölcsesség felé vezető úton kalauzolnak bennünket.
A ha Balogh József verseit és tárcáit olvassuk, akkor ezen az úton nem fogunk eltévedni.

Fűzfa Balázs
irodalomtörténész

Szombathely, 2002, október 22.

Kedves Jóska!
- levélféle -

Nem vagyunk pályatársak, talán még barátságnak sem lehet nevezni közös munkáinkat és gondolkodásunkat, csupán egy olyan kapcsolatnak, ami eddig nekem pozitív élményeket adott.
Élmény volt, amikor tanítványod lett a nagyobbik lányom, aki először „félt” tőled, nyolcadikban pedig, hála pedagógusi munkádnak, már úgy szeretett, hogy együtt csaltatok könnyet a zarkaháziak szeméből közös szereplésetekkel. Élmény volt az Apáczai Kiadó, ahol Jenő bácsi talán a te tankönyveidet mutatta az interjú után a legbüszkébben nekem. ’99 januárjában már majdnem befejeztük könyved tördelését, jött Deutschlandsberg. Elölről kezdtük a „Csöndek virrasztása” miatt, mert akkor és ott az volt a legmegfelelőbb tisztelgés. Élményeim voltak szerepléseid: amikor Isten házában csendes szavaiddal emelted az ünnep fényét, vagy amikor a Városháza lépcsőjén köszöntötted bajnokainkat. Sorolhatnám tovább, de miért tenném? Akik ismernek téged, úgy is tudják, milyen vagy.
S akik nem ismernek? Nekik ajánlom most megjelenő könyvedet. Mert olvasva a verseid kéziratait és a Savaria Fórumban megjelent tárcáidat, én úgy látom, ha végigböngészik, jobban megismernek téged. Én csak annyit ígérhetek nekik: nem fognak benned csalódni.

Szovák Csaba
felelős kiadó

Szombathely, 2002. október 16.

Előszavak

Amikor Balogh József tolla nyomán megjártam az éveket, úgy éreztem: gyengédebb a napsugár érintése, jólesőbb a szellő simogatása, valahogyan még az esőcseppek is üdítőbbek és szikrázóbb a szűzi hótakaró. Rímek csengtek, s közben az ünnepek különös fényét fedeztem fel. Hát persze, hiszen fáradhatatlan fénymadarak szárnyain röpültem végtelen képzelettengerek felett majd mesés-valóságos hét-határon át, hogy eljussak a felismeréshez újra: Balogh József gyermekien tiszta és őszinte, gyermekéletien színes és derűs versvilága igen: erősíti kedvemet, jobbítja hangulatomat, gazdagabbá tesz.
Tanár, aki a magyar szó szeretetére tanít csordultig telve a hivatástudat valamennyi külső és belső csodájával. Költő, aki kötetek tucatjaiban mutatta és mutatja meg a világnak, milyen szépen cseng a rím, mily felemelő élményt nyújt a Vers. A rockzene egyik szeletének egyik tartópillére: százak és ezrek éneklik dalszövegeit a Lord-koncerteken. Az idén ötven esztendős Balogh József tehát elsősorban és mindenekelőtt: Ember, aki megtalálta az igaz értelmet és célt, amit számára szabott a sors. És ő megy, egyre csak megy, járja az útját rendületlenül. Léptei nyomán pedig örök nyomok: önálló és közös kötetek, antológiák, tankönyvek, hanglemezek születnek, bátorító, igazságot kereső, a valós értéket felmutató és a legtündöklőbb szépséget felvillantó szavak csengenek.
Engedd, hogy e kedves verscsokorral hozzád is bekopogjon és üdvözöljön. S ha meghallod, milyen meggyőző erővel ejti ki e két szót: „Adjon Isten!”, és megismered közelebbről gondolatait, úgy fogod érezni: gyengédebb a napsugár érintése, lágyabb a szellő simogatása, valahogyan még az esőcseppek is üdítőbbek és szikrázóbb a szűzi hótakaró. Rímek csengtek, s közben az ünnepek különös fényét fedeztem fel.

Varga Gabriella
újságíró

Budapest, 2001. augusztus 4.